Az ország ma úgy működik, mint egy gondosan kifestett díszlet: messziről rendben van, közelről viszont kilátszanak a szögek, a ragasztó, és a repedések. A hatalom kommunikációja már rég nem arról szól, hogy mit javít meg, hanem arról, hogy mit magyaráz el úgy, mintha már megjavította volna.
A propaganda nem kíséri a valóságot – helyettesíti. Ha drága az élet, akkor „háborús idők vannak”. Ha rohad a közszolgáltatás, akkor „Brüsszel támad”. Ha kevés a tanár, az orvos, a szakember, akkor „mindenki külföldre ment”, mintha a rendszernek ehhez semmi köze nem lenne. A felelősség mindig valaki másé: a világé, az EU-é, az ellenzéké, a „hanyatló Nyugat”-é. Csak épp a döntések, a pénzek, a kinevezések mindig ugyanoda futnak be.
Közben a mindennapokban nem ideológia ütközik ideológiával, hanem valóság ütközik kifogással. Az ember nem vitázni akar, hanem élni: kiszámítható fizetést, normális rendelőt, működő iskolát, emberi ügyintézést, olyan országot, ahol a tehetség nem kapcsolati hálóhoz, hanem munkához van kötve. És igen: azt is, hogy ha valaki hibázik, annak legyen következménye – ne pedig új pozíció.
A rendszer igazi trükkje, hogy elhiteti: választani csak félelemből lehet. Ha nem ők, akkor „káosz”. Ha kérdezel, „árulsz”. Ha kritizálsz, „gyűlölsz”. Így lesz a közéletből valláspótlék: dogmák, ellenségképek, hűségpróbák. Csak épp ettől nem lesz olcsóbb a bevásárlás, nem rövidül a várólista, nem lesz jobb a közlekedés, és nem lesz tisztább a közpénz útja.
A mai politikai kritika lényege egyszerű: nem az a baj, hogy vannak hibák – hanem hogy a hibákból rendszer lett, a rendszerből pedig kifogásgyár. És amíg a plakát fontosabb, mint a teljesítmény; amíg a lojalitás előrébb való, mint a szakértelem; amíg a „miénk” felülírja a „közös”-t – addig a jövő mindig valaki más ígérete lesz, nem a mi munkánk eredménye.
— Márkus Zoltán
httsz.hu